Na most én kezdem már nagyon utálni azokat a helyzeteket, amikor nekem kéne rosszul éreznem magam azért, mert a boltos, a taxis, a kocsmáros, az újságos, a perecárus, a WC-s néni, a postás(!) és egyáltalán mindenki, akinél nem lehet kártyával fizetni eltorzult fejjel és lebiggyesztett szájjal teszi fel a kérdést: Jaaaaaj, nincs kisebb? Nem baszd meg, az enyém ekkora. És egyáltalán: miért nem a nők kérdeznek ilyet és az ágyban?

 

És ez nem csak a húszezresről szól. (A hirtelen kontextus váltások miatt a nőket és húszezreseket tessenek olyan relációban érteni, ahogy azt a szerző is gondolta, amikor leírta, ha gondolta egyáltalán valahogy is. Na.) Ha veszel egy doboz gyufát, akkor az ezres miatt rinyálnak, ha veszel két túrórudit és egy üdítőt, akkor az ötezresből nem tudnak visszaadni.

 

Egyelőre nem találtam rá semmilyen hivatalos utalást (értsd: törvényt), hogy a kereskedőknek kötelessége lenne visszaadni, de a józan ész és a „vevőnek mindig igaza és kurva nagy halom pénze van, amit itt akar hagyni nálam” elve alapján gondoskodniuk kéne váltópénzről. Életszerűtlennek is tűnik számomra, hogy nálam pont annyi pénz legyen, amennyiért vásárolni akarok, hiszen akkor előre kéne tudni minden áru árát, meg, hogy miből mennyit akarok, és ha mindezt tudom is, akkor ne telefonáljon rám a csajom, hogy de még kéne abból a delfin ízű kolbászból is egy kiló, és én se dőljek be a csábító hirdetéseknek a boltban, hogy most akciós az ólommal hizlalt kínai libamáj, amiből egyet fizetek hányást kapok.

 

Szóval hőbörögni fogok, és megoldásokat javasolni, hogy elérjük azt a kánaáni állapotot, ami tőlünk nyugatra és északra és nagyon keletre is természetes, hogy ugyanis szívesen látnak engem a boltokban még akkor is, ha sok vagy nagy pénzem van.

 

Legközelebb elmondom mi volt a postán bazze, úgysem hiszed el.